Emlékezzünk!

Az európai háborúk befejezésének évfordulóján, május 8.-án, mint 1998 óta minden évben ismét emlékező, idén virtuális összejövetelt tartott a Fővárosi Polgári Védelmi és Katasztrófavédelmi Szövetség a II. világháborús bombázások egyik a fővárost leginkább érintő helyszínén, a Rákóczi híd pesti hídfőjénél lévő emlékműnél.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Együttműködő Partnereink!

Tisztelt Tagtársak és Barátaink!

Huszonkettő esztendeje hogy ilyen tájon felsorakozunk e szerény, de mély tartalommal megtöltött emlékmű köré, hogy elhelyezzük a megemlékezés virágait. Lerójuk kegyeletünket azok előtt a névtelen tíz és százezrek előtt, akik egy esztelen, őrült világuralmi törekvései miatt szenvedtek értelmetlen halált. Asszonyok, idős emberek, ártatlan csecsemők, a jövő nemzedékét képviselő gyermekek haltak értelmetlen halált az óvóhelyek aljában, az utcán vagy éppen a lakóhelyükön.

          Ezek azok a névtelen tömegek, akik nem harcközben, az ellenséggel vívott csatában vesztették életüket, hanem olyan, hétköznapi események közepette, amikor a háziasszony talán éppen ebédet készített kicsinyének, a nagyobb gyermek esetleg az iskolai házi feladatával volt elfoglalva. A gyilkos fegyver azonban már elindult pusztító útjára, hogy házakat döntsön romokba, otthonokat taroljon le, nyomort, pusztulást és halottakat hagyva maga után.

        Igen, ez volt a II. világháború, ezért különösen fontos mindannyiunk számára ez a mai megemlékezés. Ezért jelent történelmi eseményt 1945 és 2020. összefüggése.

Két dátum, emiatt különösen fontos mindannyiunk számára ez a mai megemlékezés, ez egy történelmi eseményhez kötődik, és ennek a megemlékezésére, évről évre itt felsorakozunk, tiszteletünket tesszük, ezzel lerójuk kegyeletünket, a nemzetünket is megtizedelő, közel egymillió magyar áldozatot követelő II. világháború civil áldozatai előtt, itt a Lágymányosi híd pesti feljárónál.

De miért is vagyunk pont ezen a helyen? Idéznék egy korabeli szemtanút:

„Negyvennégy április harmadikán – ezt se felejtem el, míg élek – ott voltunk a Szúnyog-szigeten még az egy löveggel, amikor óriási repülőgépzajt hallottunk, és a Duna felett megolvastunk akkor ezerötszáz repülőt. Ott volt Boeing, Liberátor, akkor Mosquitók, minden. Rengeteg vadászgép kísérte őket – emlékezett vissza egy szemtanú, Nagy Pál, aki Baján volt katona, de még aznap elindult a fővárosba. „Amit a Soroksári úton láttam, az megint egy borzalmas látvány volt, mert a Soroksári út és a Duna között volt nem is egy olajfinomító és hatalmas gyártelepek. Voltak, mert ott az égvilágon egyetlenegy ép építmény nem volt. Utána tudtuk meg rádióból, mozi híradóból is, hogy több mint kétezer halott lett” – mesélte.” 

Még ma, 75 évvel az első szőnyegbombázás után is nagyon nehéz összeállítani a pontos veszteséglistát. Amit biztosan lehet tudni, hogy az akkori Magyarország 3122 települése közül 1024-et ért legalább egy alkalommal bombatámadás. Az amerikaiak és britek Budapestet 37-szer, Győrt 21-szer, Szombathelyet 16-szor, Szolnokot 13-szor, Debrecent és Szegedet 9-szer szőnyegbombázták. Több tízezer tonnányi robbanószerkezetet szórtak ki a szövetséges repülőgépek. A Magyar Statisztikai Szemle 1946. évi 1–6. számában közölt, az áldozatok számáról szóló első becslés több mint tizenhatezerre teszi a bombatámadásokban meghalt civilek számát. Csak Budapesten több mint háromezer polgári áldozatot követeltek a szövetségesek akciói.

75 évvel ezelőtt ilyentájt hallgattak el a fegyverek, és fejezte be őrült tobzódását a pusztító eszközök ármádiája, amelyek következtében lakóházak, iskolák, óvodák dőltek romba egyik pillanatról a másikra, maguk alá temetve fiatalokat, időseket, családanyákat, gyermekeket, apákat és férjeket. A háború véget ért. Elhallgattak a fegyverek, megszűntek böfögni az ágyúk, nem ugattak a halált osztogató lövegek, befejezték rikoltozásukat a sebesen gyilkoló golyószórók, géppuskák. Igen, egyszeriben csend lett.

Csend. Csend töltötte be a környéket. Lassan, óvatosan kinyíltak a romoktól szinte eltorlaszolt óvóhelyi vasajtók. Az összedőlt házak alól egymás után ásták ki magukat az életben maradottak. De ők voltak kevesebben, mert sokan a civil lakosság közül életüket vesztették és ott maradtak, ahol a védelmet remélve a légópincékbe húzódtak.

1945 májusában megszületett a béke, befejeződött a világot megrázó háborús őrjöngés, amely elrabolta az anyáktól a csecsemőiket, a gyermekektől szülőanyjukat és apjukat. Családokat pusztított el, a túlélőknek pedig nyomort, romokat hagyott hátra. De mi és még sokan a túlélők élni akarása győzött és megkezdődött a harc az ország felépítéséért, az emberi jövő megteremtéséért.

A mai nemzedék – szerencsére – már csak a történelemkönyvből tud a régmúlt idő eseményeiről, a még élő idősebb korosztály visszaemlékezéseiből próbálja a felnövekvő nemzedék számára feleleveníteni a bombák hangját és annak pusztítását. És mi mindannyian bízunk abban, hogy a mai korosztály már soha nem fogja éles helyzetbe megtanulni azt, hogy mit jelent a háború, mit jelent egy világuralomra törő őrült eszméjének háborús következménye.

        A mai fenyegetettséget nem érzi az, aki nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Nem látható a valós veszély, nincs arca a terrorizmusnak, a TÖPFE fegyverek terjedésének, a gazdaság stabilitása veszélyeztetettségének, a globális klímaváltozás okozta extrém időjárásnak, a civilizációs és egyéb egészségügyi veszélyforrásoknak. Legfontosabb feladatunk az emberek tájékoztatása és felkészítése.

          Folytatva a megkezdett gondolatot az 1945. – 2020 dátumokat a május köti össze.  

Tiszta szívből hisszük, hogy akkor, amikor évenként elhozzuk az áldozatok előtti tisztelgés, megemlékezés virágait, akkor, amikor csendes főhajtással áldozunk a háromnegyed évszázada elhunytak emléke előtt, egyben messze hangzóan hitet is teszünk a béke megőrzése mellett, hitet teszünk a háború ellen.

          Az emlékművek általában az alakjaikkal is a győzelmet hirdetik. A Polgári Védelmi Országos Parancsnokság (a mai OKF), a Fővárosi Polgári Védelmi Szövetség (a mai Fővárosi Polgári Védelmi és Katasztrófavédelmi Szövetség), és a Magyar Polgári Védelmi Szövetség elnöksége által létrehozott emlékmű nem az erőtől duzzadó formás női és férfialakokkal hirdetik az emlékmű mondanivalóját.   A mi emlékművünket megalkotó szobrászművész gránitba égetve torz kétségbeesett, halálfélelemtől átitatott rettegő arcokat vonultatott fel. Ez nem valamiféle önmutogatás, hanem annak a borzalomnak a jelképes visszaadása, amit a háború pusztítása hordott magában. E tiszteletet parancsoló emlékműben olyan alakokat vonultat fel, akik a helytállást és az értelmetlen pusztulást szimbolizálják.

          A Polgári Védelmi Országos Parancsnokság, a Fővárosi Polgári Védelmi Szövetség, illetve a Magyar Polgári Védelmi Szövetség elnökségével a IX. kerület korabeli vezetésével karöltve teremtette meg ezt az emlékművet.  Úgy éreztük és érezzük, hogy kezdeményezésünk jó célt szolgált.

 Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Együttműködő Partnereink!

Tisztelt Tagtársak és Barátaink!

Emlékezzünk, a névtelen áldozatokra kiknek csak családjuk tudja a nevét és emlékezzünk azon névtelen hősökre a Légoltalmi Liga tagjaira kik életük árán védték embertársaikat, hazájukat.

          Köszönjük a figyelmüket!

FPVKSZ Elnökség. 

0 hozzászólás

Hagyjon egy választ!

Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?
Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük